Úgy gondolom ez a téma nagyon sokakat érinthet, mégpedig az, hogy a felnőtt emberek mennyire szeretethiányosan érkezhetnek bele párkapcsolatokba.

Rengetegen olyan családban nőnek fel, ahol nem voltak bántalmazottak, sem lelkileg, sem fizikailag, de mégis jelen volt az elhanyagolás a szülők által. Olyan érzést kellett átélnie, hogy ő kevésbé szerethető, kevésbé fontos, így sokan a párkapcsolatukról várják, hogy megéljenek bizonyos dolgokat, hogy ez a "tátongó űr" megszűnjön benne, de ez a szeretetéhség nem múlik el. Ilyen érzéseket rengetegen tapasztalnak és nem feltétlen szakembernek mesélik el, hanem akár barátoknak, hogy mennyire fontos lett volna, hogy a szeretetet a megfelelő időben és a megfelelő embertől kapjuk meg.

A felnőtt életben pedig erre keressük a gyógyírt, hogy tud-e a barátnőm, barátom, munkatársak eléggé szeretni ahhoz, hogy ezt a fájdalmat enyhítsék, ám ez sosem fog bekövetkezni. Hiába szeretnek a jelenben ezek a személyek, ha a múltban egy fontos személy, akitől ezt szerettük volna, nem kaptuk meg, nem tudtak úgy szeretni. 

És hogy ebből mit él át a másik fél? Bármit csinálhat, az mindig kevés lesz, hiszen ezt a fajta fájdalmat nem tudja megszűntetni. Ellenben hiába van meg mondjuk mindene az embernek, olyan emberek akik szeretnek, siker, gyerek, nem tudsz eléggé boldog lenni.

Sajnos mély megértést kell mutatnunk a szüleink felé, és elfogadni azt, hogy mindennek ellenére mégis annyit adtak, amennyit tudtak adni, esetleg ezt a sémát állították fel magukban, vagy ilyen módon tudták kifejezni szeretetüket irányunkban. 

Ha makacsul haragszunk az egyik szülőnkre, nem értjük meg az ő nézőpontját, akkor felborul bennünk a harmónia. Nem fogadjuk el a szüleinket, akikből azzá váltunk, akik, akkor saját magam egy részét sem fogom tudni elfogadni és ebből következik az önmarcangolás. Így külsősőktől várjuk a segítséget, hogy eléggé szeret-e minket ahhoz, hogy én is tudjam 100%-ig szeretni magamat.

De ez lehetetlen, mert a szülők helyett ezt más, más időben nem fogja tudni megváltoztatni. Nagyon fontos -akár terápiás úton is- kialakítani magunkban az elfogadást, hiszen ha elfogadjuk magunkat, akkor ez az igény nem tevődik át a partnerünkre, megbékélünk azzal, hogy szerethetők vagyunk.