Most egy elég komoly és számomra nagyon nehéz témával érkeztem hozzátok. Fruzsi sokszor írt már előző blogjain a betegségéről, és úgy érzem, nekem is itt az idő végre, hogy felfedjem a múltam egy nem túl kellemes részét, de bízom benne, hogy ezzel másoknak akár tudok segíteni és esetleg erőt tudtok belőle meríteni. Ez a része az életemnek elég privát, mondhatni titkos, nem sokan tudnak róla, mert nagyon sokáig szégyelltem, de legfőképpen nem akartam a sajnálkozást, nem akartam hogy utána megbámuljanak. De ilyen hosszú intro után csapjunk is egyből a közepébe: 14 évesen megműtötték a gerincemet. De ennyiben nem szeretnék megállni, a következő történet elég hosszú lesz, de aki kíváncsi egy nehéz időszakomra, az olvassa tovább!

Én mindig is nagyon muzikális lány voltam, énekeltem, versenytáncoltam, imádtam (imádom) a zenét, szerettem kiteljesedni tánc közben, úgy éreztem, ha nem is alakul túl majd jól az iskolai teljesítményem, a tánccal és az énekkel megvan minden, amire szükségem van. Mígnem az énektanárom észrevett egy deformációt a gerincemnél, ekkor voltam 10 éves. Ezt követte az orvosi vizsgálat, röntgen, ahol megállapították, hogy gerincferdülésem van. Eltiltottak a tánctól, képzelhetitek, úgy éreztem és érzem, hogy akkor valami megszakadt bennem.

Elveszítettem az énem egy részét. Gyógytornákra jártam, külön városba heti 2x, ami nagyon fárasztó és megerőltető volt, de mivel ez sem használt, folyamatosan romlott az állapotom, fűzőt javasoltak. Képzelhetitek..30 fok volt, alá-fölé kellett öltöznöm, hogy 1. ne nyomja szét a bordáimat, mellkasomat, 2. hogy mégse ez legyen felül, valami kellett fölé. Ebben kellett aludnom, a vas éjjelente nyomta a mellkasomat, bele állt a vállamba, fájdalmas volt, kényelmetlen és rettenetesen utáltam, amellett hogy meg is sültem tőle. De már ennek az elkészítése is nagyon kényelmetlen volt.. alig voltam 12 éves, el tudjátok képzelni, hogy meztelenül kellett végigállnom több órát idegenek előtt, amíg gipszbe öntöttek, megalázónak éreztem és innentől indult lefelé az önbizalmam. Az iskolában gyakran gúnyolódtak rajtam, úgy éreztem magam, mint egy bádogember, és szinte olyan is voltam.

Eközben folyamatosan jártam gyógytornákra, megnövekedett az alkalmak száma heti háromra, volt hogy 4-re. Nagyon igyekeztem, bizakodtam, hogy javulni fog, de csak a rossz híreket kaptuk: romlott az állapotom. A diagnosztizálás óta ekkor 3,5 év telt el. Mígnem a kontrollon már nem tudták ezt tovább húzni, kerek-perec kijelentették, hogy vagy megműtenek most, vagy akár bele is halhatok hónapokon belül, ugyanis a ferdülés már kezdte nyomni a tüdőmet, ezáltal fele akkorára csökkent a másikhoz képest, és pár hónapon belül át is szúrhatta volna. Mivel túl hamar nőttem, túl sokat, az izomzatom túl gyenge volt és így alakult ki a gerincferdülés. 

2008. decemberében nem volt mit tenni, egy pécsi ortopédprofesszorhoz rohantunk, és egyből a várólista tetejére rakott, tekintve mennyire súlyos volt az állapotom. 2009 március elejére tűzte ki a műtét időpontját. Természetesen meg voltam ijedve, de 14 évesen nem igazán fogtam fel ennek a súlyosságát, a veszélyét, ellentétben a szüleimmel. Az ijedtségem akkor kezdődött, amikor az altatóorvos elmondta a kockázatát, miszerint a műtét közben benne van a bénulás eshetősége is. Nem akartam felfogni, hogy még a 8 általánost sem végeztem el, de akár kerekesszékben kell leélnem az életem további részét?! 

A műtét sikeresen zajlott. A kórházban küzdöttem, rengeteget sétáltam, hogy minél előbb haza mehessek, meg is lett az eredménye, a szokásosnál 1 nappal hamarabb hazamehettem. Gondolom nem kell mondanom, hogy nagyon nagy fájdalmaim voltak, a belső szerveim éppen "visszabarangoltak" eredeti helyükre -a ferdülés következtében feljebb-lejjebb tolódtak- és ez és úgy minden más is nagyon nagy fájdalmakkal járt. Sírtam, zokogtam, egyedül éreztem magam a kórházban az első pár napban, mert hiába volt ott velem édesanyám a nap 70%-ban, éppen túl sok volt az a 30% egyedül. Szerettem volna megbeszélni valakivel a fájdalmaimat, de nem tehettem, nem tudott segíteni rajtam senki, ezt egyedül kellett végigvészelnem. 

Az iskolából kihagytam 1,5 hónapot. Az utána következendő időszakok is nehezek voltak. Véget értek a gyógytornák, a kontrollok, viszont a heg megmaradt. Előtte sem voltam túl magabiztos kislány, de azután pedig egyenesen szégyelltem bikiniben lenni, vagy éppen olyan ruhában, ahol kilóg. Így inkább ezt az "élményt" megtartottam magamban és nem beszéltem róla. 

Most hogy elmúltam 24, tehát 10 évvel később megtanultam átértékelni a dolgokat, megtanultam megszeretni magamat úgy, ahogy vagyok. Persze, mindig van magunkon, ami éppen nem tetszik, kicsi a mellünk, kicsi vagy éppen nagy a fenekünk, nagy a homlokunk, az orrunk, legyen szó bármiről, mi mindig változtatni szeretnénk ezen, vagy éppen elfedni a hibákat. Senki sem tökéletes, ha rám és a hegemre néznek, őszintén megmondom nem tudom mit gondolhatnak az emberek éppen az micsoda, honnan keletkezett, de én tudom, hogy nagyon nagy és fájdalmas utat jártam be ahhoz, hogy egészséges legyek és életben maradhassak. 

Meg kellett tanulnom, hogy vannak olyan hibák, amiken nem mindig lehet változtatni. Sosem szabad foglalkozni, hogy más éppen mit gondol rólunk, mert ha ezen elkezdünk gondolkodni, idegeskedni, akkor belül nagyon csúnyán sérülünk, ahonnan nagyon nehéz a visszaút. Nekem is voltak nehéz időszakok, hazudnék ha azt mondanám lazán vettem a dolgokat. De sokkal felszabadultabb az ember, ha le mer vetkőzni mások előtt és nem érdekli a vélemény, mint folyamatosan bújkálni, rejtegetni a hibákat. Ha pedig ti is ilyen problémával küzdötök, ne féljetek felkeresni szakembert, lehet Ti szerencsésebbek lesztek! Ha pedig szeretnétek megosztani ti is problémát és szeretnétek, hogy segítsünk, akkor ide ne felejtsetek el írni.